"Akkor nyisd ki a szád...!"

galagonya képe

Szeretek emlékezni, emlékeimből meséket szőni. Az öregember már csak ilyen. A kínzó derékfájás és egyéb más nyavalyák elől inkább a múltba menekül…
Egy alföldi kisvárosban éltünk, amikor ’44 telén bevonultak az oroszok. A városka legszélső utcájában, gondozott portán állt a házunk. Máig orromban van a formára nyírt bukszus bokor illata, ami a kaputól a házig vezető sárga téglajárdát szegélyezte. Apám igen alapos, rendszerető ember volt, az ő keze munkáját dicsérte ott minden szépség. De nem erről akartam most mesélni, hanem az oroszokról, akiknek egy része, gondolom, az egyszerű közkatonák, a velünk szemben lévő réten szállásolták el magukat sátraikban. Békeidőben a lányok a libákat, a fiúk, köztük én is, a kecskéket legeltették itt.
Nyitott szívű, érdeklődő kisgyerek voltam, szüleim ezt inkább úgy mondták, csibész... Kíváncsian figyeltem a katonák mindennapjait, különös tekintettel a harckocsikra. Addig-addig jártam nézelődni, míg megszólítottak, és furcsa, nemzetközi nyelven, kezeink és lábaink segítségével beszélgetni kezdtünk. Idővel a fényképek is előkerültek a koszos zsebekből, gyerekeket, nőket mutogattak, piszkos kezükkel simogatták a gyűrött fotókat. Egy nap azonban hatalmas csalódás ért.
Nagymama hetente kenyeret dagasztott otthon, és néha megengedte, segítsek én is. Nagyon szerettem, ahogy a lágy tészta az ujjaim közt „kifolyt”, de leginkább a pici öregasszony fürge kezét csodáltam. Mindig három nagy kenyeret formázott, és egy kis cipót, azt Öcsinek, vagyis nekem. Erre mérhetetlenül büszke voltam. A félkész kenyereket talicskára tett nyújtódeszkán toltuk át a két utcával odébb dolgozó pékhez, aki kemencéjében megsütötte őket, majd másnap már lehetett  is menni a kész kenyerekért. No, itt ért a nagy csalódás. Ugyanis öt éves korom után, az én feladatom volt elhozni a kész kenyereket. El is mentem, mint rendesen, és döbbenten láttam, szegény pékné az üzlet lépcsőjén ül, kendőjét kezében gyűrögetve sír, miközben az oroszokat szidja.
- Julis néni! Miért sír?
- Jaj, kisfiam, azok az alávaló oroszok elvitték az összes kenyeret!
- A miénket is? – kérdeztem önérzetesen.
- Úgy van, azt is.
- Az én kis cipómat is?! – kiabáltam még önérzetesebben.
- Igen, Öcsi, azt is.
Tovább nem maradhattam, dühösen rohantam „barátaimhoz” számonkérésre. Csodálkoztak sírós haragomon, először nem is értették, mit magyarázok a hlebáról. Aztán valamelyikük kiderítette, a parancsnokságra vitték a szép magyar kenyereket. Nem tudom, megsajnáltak-e, vagy csak a „nagyok intézkedését” akarták jóvátenni, a kezembe adtak egy fekete veknit, két másikat a hónom alá szorítottak, játékosan barackot nyomtak a fejemre, és hazaküldtek:
- Vidd!
Hazaérve kérdő tekintetek közt raktam kenyereimet az asztalra :
- Na, édesapám, most már kinyithatom itthon a számat, mert én is kenyeret tettem az asztalra!

1
Your rating: Nincs (6 votes)

Jelenlévő felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 6 vendég van a webhelyen.

Legfrissebb kép

Meleg van ! ( Kinek a teste, kinek a lelke szép ! )

Összes vers

Összes vers : 6633

Összes próza

Összes próza : 425

Összes kép

Összes kép : 1044

Összes hangos vers

Összes audio : 39