Tritikáléföldön
Már körbejártam háromszor e száraz földtekét,
Hol pergő homok - szürke dallam - játszik nászzenét,
Hol kételylepel takarja a szívünk bölcsejét,
Mint mindent rejtő rozsdanyom a barázdált ekét.
Hol válasz nincs, csak kérdezel,
Hol porkráterbe érkezel,
S ha kétes is, hogy létezel,
Csak pára válaszod;
Ott csipkés, hófehér ruhában régen elhagyott
Tritikáléföldön ásunk mély traktornyomot.
Anyákra egy nap oly kevés
Ha csak évente egyszer téved
kezedbe néhány szál virág,
ha csak egyszer derül fel képed,
s mosolyog rád a nagyvilág,
ha csak akkor nyílik a lelked,
rozsdás lakatja hangtalan,
kitárva azt, mit máskor elfed,
amikor Anyák Napja van,
félszeg zavarba-fúlt sután:
egy napot ünnepelsz csupán.
Ha már kényszerű kötelesség
lök át gyermeki szerepen,
szeretetet nem ad csak mentség,
magadra rántott fegyelem,
szokás diktálta könnyben áznak
gondosan preparált szemek,
s a megtervezett hálaárnak
ütköznek mondat-panelek,
köszöntőd hideg szó marad:
amellyel ünnepled magad.
Ha majd a rettegést szeméről,
gyermek-tolvajként elcsened,
s az anyalélek rejtekéből
karodban bukkan föl veled,
ha a kezét átfonja ujjad,
nem vigasza a leveled,
ha emléke válladra szunnyad,
s örökké ott van teveled,
ha az anya nem csak egy árnyék,
s eszedbe sem jut mért olyan,
percenként megvalósult szándék,
szívedbe tartó vérfolyam,
testéből test, és testből kezdet,
ín, izület, izomra csont,
görcsbemarkolt és eleresztett
kötél, szeretet-szálba font.
Amikor minden nap szeretted,
gondjait vállaidra vetted,
s ő láthatatlan jelt adott,
feloldozást gyermeki vétken,
s te része lettél észrevétlen:
tágíts életté egy napot!
És ünnepeld őt boldog önfeledten,
mert egyszeri, mert ismételhetetlen,
sorsodba oltott örök szerető.
Folyó, amint a forrásába ömlik,
kiáltás, amely visszanyúl a csöndig.
Benned haló és tőled eredő.
Ahogy...
Ahogy a fűszálakat borzoló szellő a réthez,
csak úgy tartozzál hozzám.
Ahogy a földre hulló érett gyümölcs a fához,
csak úgy tartozzál hozzám.
Ahogy a bárányfelhők tartoznak a tavaszi éghez,
csak úgy tartozzál hozzám.
Ahogy a ma született bárány anyjához tartozik,
csak úgy tartozzál hozzám.
Ahogy Mária Józsefhez az aranylakodalmán,
csak úgy tartozzál hozzám.
Nem kell jobban, pont csak úgy,...
annyira elég lesz...
Budapest, 2011. szeptember 17.
12 pont
A nyár éppen eltűnt...
A nyár éppen eltűnt a dombok mögött
ma reggel. Még langyos volt a járda,
szandálok topogtak villamosra várva,
hűvös árny hintázott eldobott kövön,
s a nyár éppen eltűnt a dombok mögött.
Utána vagy utánad siettem?
- Ki tudja, hiszen messzi hegyek
takarnak, felhők, párák és ködök,
mint tűnt nyarunkat ott a dombok mögött;
mintha mégis, mégis láttalak volna ott,
nem tudom hogyan, csak valahogy,
talán itt belül kicsit még elidőzött
a nyár, mielőtt eltűnt a dombok mögött.
Gyerekek szaladtak, hátukon táska,
megálltam, még langyos volt a járda,
az eltűnt nyárban a dombok mögött,
tudtam ott vagy, ifjú vagy és örök.
- Jól van. Itt ősz van - megadtam magam...
