Ahogy...
Ahogy a fűszálakat borzoló szellő a réthez,
csak úgy tartozzál hozzám.
Ahogy a földre hulló érett gyümölcs a fához,
csak úgy tartozzál hozzám.
Ahogy a bárányfelhők tartoznak a tavaszi éghez,
csak úgy tartozzál hozzám.
Ahogy a ma született bárány anyjához tartozik,
csak úgy tartozzál hozzám.
Ahogy Mária Józsefhez az aranylakodalmán,
csak úgy tartozzál hozzám.
Nem kell jobban, pont csak úgy,...
annyira elég lesz...
Budapest, 2011. szeptember 17.
"Szemétre"való
Összetört álmaink,a szemétre dobva,
pillantok még rájuk,néha néha lopva,
megfakult szivárvány színeire vágyom,
ha éjjel kínoz,vagy elkerül az álom.
Rég halott tegnapok, emlékek ,köröttem,
mint megannyi cserép,csorbultan,törötten.
Éj nyújtózik fájón,sötéten átkarol
fülembe egy régi bús dallamot dalol.
Magamban szivárvány színekre vágyom,
míg fekszem a rég kihűlt,jéghideg ágyon,
Aztán rád pillantok, néha néha lopva,
összetört álmaink a szemétre dobva.
Csakazértis (nap soroló)
H étről-hétre,
É vről-évre,
T étlenségem
F élretéve, csak
Ő érte ébredek.
K edvemet bár meg nem hozza,
E ngedelmes ember módra
D élben élem életem,
D olgom addig végtelen...
S zeretném már befejezni,
Z árni ajtóm, s hazamenni.
E lrepülni angyalszárnyon,
R eménykedve egyre várom,
D élután jöjjön el végre,
A kkor nem lépnék ma félre!
C sodás napra ébredek,
S zivárványt is nézhetek.
Ü zenet vár, s ha jól látom,
T őled jött, úgy hajnal tájon.
Ö rülök, hogy írtál végre,
R emegett is ujjam vége.
T üzes éjszakák emléke,
Ö led forró menedéke,
K épzelgésbe űznek...
P éntekhez, ha érkezem,
É rzem, hogy ma vétkezem.
N apból túl sok van egy héten, s
T erveimmel ellentétben,
E zt most kicsit átdolgozom,
K ínomban a fejem fogom...
S osem tudtam számolgatni,
Z árt rendszerben gondolkodni.
O lvasd szabálytalan versem,
M ely miattad ébredt bennem!
B ár egy kissé erőltettem,
A betűmet elvesztettem, s
T réfás napimádó lettem!
V égére értünk a hétnek,
A z ihlet is semmivé lett.
S zeretnék most megpihenni,
Á lmok mezején lebegni.
R évetegen, részegségben
N ézni, hogy a messzeségben
A lakot ölt édes vágyam.
P éntek óta erre vágytam!
Falusi éj
Kopogó járdán puhán lépeget
a hajlott lámpák botladozó fénye,
sötét utcán álmodik kék eget,
gazdag éjjelek nincstelen szegénye.
Hegyek mögött a vérvörös korong,
hullta előtt még végignéz a tájon,
volt gyermekén, a nappalon borong,
gyászolná tán, de nincs idő, hogy fájjon.
Szobája mélyén mindenki pihen,
A falu alszik, nap, mint nap ilyen
kipárnázott az öröm menedéke.
Az út a templom mellett elsiet,
és minden portán bezörög, ijedt
tapintattal, az éjszakai béke.
Nevem
puha mássalhangzók
között mélység,
kacskaringón ingó
szálkás kereszt,
énségemmel megtelt
szép amfora,
mely túlcsordul egyszer.
S akkor forma,
kiürült régiség,
titokzatos,
itt hagyott kis cserép.
Mégis, mégis
karcolt, kimondott
bizonyosság:
éltem. Egyetlen voltam én.
