Egy Emlék
Összerezzentem…
Minden hang és mozdulat
mit tettél,
megfejthetetlen rejtély.
Egy emlék marad számomra,
s a remény.
Hiába nyújtom kezem feléd,
te vakon nézel elém.
Nem tudlak elérni.
Próbálom feledni,
de a sok kusza fonál
nem engedi.
Lelkem mélyén
nem hagyom,
hogy csak egy folt maradjon
életem egén.
Több vagy annál.
Nyomtalanul eltűnni,
soha nem fogsz már.
Semmitől semmiig
Ülök a semmi közepén.
Únom magam, mit csináljak?
Csak a semmi van, s benne én.
Sehol egy növény, vagy állat.
Csak összezárt fény és árnyék,
folyékony, s szilárd egyveleg.
Hidegen fénylő sötétség.
S mindez egy pontban szendereg!
Fantáziám életre kel,
hirtelen a pontra bökök.
Varázsujjam szikrát lövell,
S bolyonganak felhők, ködök.
Nagy robajjal tágul minden,
a sötétet fény osztja fel.
Izzó csillagok születnek,
s bolygókat szülve szállnak el.
S ím, megszületett a Világ!
Benne az idő vajúdik.
Élet szökken az anyagba,
és a tökélyről álmodik.
Mindig csak egy pici lépés,
míg megjelenik az EMBER.
Innen már csak az a kérdés,
mi legyen a jelennel?
Mert az ember olyan fajta,
kutakodik, keresgél.
Milyen jövő múlik rajta?
Világunk vajh' meddig él?
Hisz az ember ott ücsörög
a mindenség közepén,
varázsujjával motoszkál
egy piros gomb tetején.
Mert belehalunk (részlet 1.)
120 x 85 cm a teljes kép (olaj-farost)
Zugló-Nyugati
Meghalnék, bár minden hiába.
Szívedben régen halott vagyok.
Szógödör visz egy üvegvilágba.
Fények nélkül is fényben ragyog.
Zuglón átrohan, minden mi gördül
Keserűn száll a sebes madár
Belül zivatar, kívül eső
Váltóra állított édes halál.
Csikorgó kerék, mint basszus visít.
Hétszírmú kővirág vagy kiskereszt?
Nézz szembe, nem jön, nincs itt már szív.
Hidd el nekem, ő sosem szeret!
1284
Sínek.
„Halálra hangolva” szívem.
Vadul karcolva táncol.
Törik, törés, hazaértem.
Kölök, kilök, sebes, vége.
Nem ütemre áll meg, pörög.
Üvöltve ütközik, vérzik.
Csillog, már nem jössz jövő.
Most nézz az égre, itt vérbe.
Retinádra beégve.
Meghal fiad szívedben.
Kis szajkó megbújt kezében.
Könnyét az utolsót rejtem,
Halálos mosoly a vég.
Hangol a zenész újra.
Kék- narancssárga az ég.
Kiscipő hallgass „ahogy,
nyílik a kapu” a semmi.
Ma nincsen, belőlem a minden.
Örökre eltávozok. (tt)
2011.10.21.
Ballada szegény S.-ről
Tollért reszketett a keze
sok rossz, átkozott éjszakán,
mikor bortól fájt a feje,
marta szerelem és magány.
Kapott rúgást jobbról-balról,
hányszor ki akarták nyírni!
Elég volt már a sok harcból,
ő csak verset akart írni.
Nem volt hazug, de őszinte,
sokaknak szemében szálka.
Jött ezer baj, de ő szinte
mint ércszobor, büszkén állta.
Magányos fa, egy kőszikla:
mennyi esőt, szelet bírt ki!
Fejében ha pattant szikra,
ő csak verset akart írni.
Túl sok volt már a küzdelem,
megrontott napot, éjszakát.
Keserűség, bú szüntelen,
beléfojtották szép dalát.
Bántották őt tízezerszer,
mit ki kellett neki bírni!
Hiába szólt tisztelettel:
ő csak verset akart írni.
Ajánlás:
Herceg, titkok ismerője,
érte soha nem kell sírni!
Bár elhagyta istennője,
ő csak verset akart írni!
A VERS
Vajon milyen lehet az igazi,
amit versnek lehet mondani?
Páros legyen a rím, talán kereszt,
kancsal, bokor, netán ölelkező?
Ki döntse el? Ez itt a bökkenő!
A suta ragrím sokszor nem ereszt.
Legyen soronként nyolc lába,
fejezzem ki inkább morába’?
Ismerd fel a hosszút s rövidet;
mely a mértéket nem töri meg!
A szótagszámmal vajh’ mit kezdjek?
Igazítsam vagy talán lazuljak,
s engedjek teret az újnak?
Ím legyen!
Elvont legyek vagy konkrét,
(A szótagszám itt pont hét!)
Törjem a ritmust, mint itt vagy,
felezős legyen, mint ezen helyen?
Te nem szereted a közhelyest, rendben,
az életképeket el is ásom menten,
az áthajlásokat meg kifejezetten
utálod, többé így írni nem is fogok,
megvétózni ma még, neked is van jogod.
De majd holnap…
…ha netán a neten…
…megjelensz …
…beengedlek, csak aztán….
…- Húzzál haza!...
…ha ez kell…tőlem megkapod…
…ha ettől leszek modern s laza.
