Lelkembe vésett seb.
Lelkembe vésett seb.
(Toribá "Sebet vés lelkembe..." versére.)
Fatörzs kérge óvja, hirdeti egy seben,
izzó szerelem lángolt akkor a szívemben.
Némán szól a véset; két név szívkeretben.
Beforrt heg a fán - égő űr ma lelkemben.
A legszebb érzések fájnak a legjobban.
Attól áll meg a szív, amitől megdobban.
Érzékeny hangszer szívem ha berezonál,
emlékbe kapaszkodva egyszer majd megáll.
Szívem fájó hangja - ha szól egyáltalán -
nem szól úgy többé, mint azon az éjszakán.
A fa is állva hal meg sebesült kérgével,
mint a szív - ha megáll - telve emlékekkel.
Ne kövess!
Ritka látvány: feljött a hold
s az ég csillaggal tele.
Homlokomon a régen holt
emlékek hideg szele.
Ne szólj, kérlek! Olyan fájón
nehéz volt a mai nap.
Jön az álom, e határon
hagyd el lábnyomaimat!
Szomorúságot nem érzek,
szívem könnyű, lángolok
és már alszom. Álmaimban
istennőkkel táncolok.
Szerelem-Mese
Réges-régen, ifjú hévvel szerelembe estem,
Azt az érzést évek óta kutatva kerestem.
Addig sivár életemben fénysugár tűnt elő,
Lét-égboltom Napja elől eltűnt a zord felhő.
Ismerkedtünk, barátkoztunk, éreztem, hogy végem:
A szívemet összetöri, megígérte nékem...
Nem hittem a szavaiban, éltetett egy álom,
És, hogy végül betartotta, már hiába bánom!
Egy ligeti rozzant padon sokszor megpihentünk,
Sűrű erdő tisztásain őzikét kerestünk,
Eldugott, kis parkolóban beszélgetett lelkünk,
Míg egy kedves panzióban boldogságra leltünk...
Megtanultam nappalokban könnyek között élni,
És az éjjel leple alatt fájdalmasan félni
Attól, hogyha elveszítem, üres lesz a világ:
Szerelemkert ágyásában nem nyílik több virág.
Ördöggel is alkudoztam, eladtam a lelkem,
Cserébe csak annyit kértem: maradjon meg nekem!
Úgy éreztem, mást szeretni nem tudnék már soha,
Így az árat megfizettem, nem becsültem sokra...
Vágytam Vele boldogságot, és nem vettem észre:
Érzelmeim megfojtották, kimondta, hogy VÉGE!
Szeretetté szelídülve éltünk át több évet,
Ám, feledni sosem tudtuk, azt a fájó Szépet...
Nyáréji ringató
Kopott kis asztalunk most az oltár;
rajta napraforgó halvány fényteste
szundikál. Sárga porába bogár
lépett; neszezése pergő gyöngyzene,
zsoltár. Robban az este, menny dobol,
virágom apró levélkeze rezzen.
Gyerekkar ölel, reszkető kobold
könnye hulló szirom-csepp ablakszemen.
Kipp-kopp esőaltatót dúdolok,
ringatóm visszhangja szuszog szívemen.
Alszunk is már. Álmába álmodom
magam, s a záporban ázó réteken
ámulva nézzük, hogy hűti magát
égi zuhanyban, a lomha testű nyár.
Írok neked verset...
Hiszed, nem hiszed, nem bizonygatom, rád gondolok minden hajnalon.
Ébredésem első gondolata te vagy számomra a forró tea.
Tőled lesz szép a reggel, a délelőtt, álmomba’ sírtam még előbb.
Hozzád szállnak gondolatok, akkor is, ha dolgozgatok.
Fejben írok neked verset, miközben a kezem kellhet
másra, máshol, de a gondolat bitangol egyre
csak nálad jár, eszembe jut a pad, ott fenn a malomnál.
Ott néztél belém, fürkésztem szemed, ott fogtam meg először a kezed.
Ott kerestük egymás ajkát, kerestük a szót, a némát.
Száj a szájra, szó a szóra, összetapadtunk egy csókra
és még ki tudja, hogy hányra. Régen vártam ilyen lányra.
Ma már csak emlék vagy, gondolat. Már csak szomjazom a csókodat.
