Terméketlenség
Reccs!! Na tessék, eltörtem a tollam!
Ma nem jön semmi magvas gondolat.
Leírni mit már százszor elmondtam?
Átrágni újra ezer gondomat?
Miről írjak, szerelemről talán?
Vagy más téma? Az élet száz titok.
Hogy látogat időnként a magány?
Ezt is unom már, hidd el. Ásítok.
Nem jött el ma énhozzám a múzsa,
két hete már, hogy rútul elhagyott.
Hiánya kezem kötötte gúzsba,
fejemben a gondolat megfagyott.
Nézem a gyűrött, kockás füzetet:
amit eddig leírtam kész iszony.
Széttépem. Nem lesz ma szép üzenet.
Mindent utálok már, inkább iszom.
Zsebkendőfa
Kínában honos e különleges növény,
zsebkendőfának hívja a közvélemény,
ha ágaiba belekap a játszó szél,
mintha több ezer keszkenővel intenél
kedvesed után, vagy halottaid felé,
ezért szemed lélekfaként is meglelé,
ha botanikuskönyvben kérdőn keresed,
levelét érinti simító tenyered,
és lágyan leereszkedik szép virága,
gömbölyűen nyílik sok-sok apró szála,
éjjel mintha számos kísértet lejtene,
értük a zöld lombja könnycseppet ejtene.
Ha kezem majd ott lesz túlvilágkilincsen:
poromból feléd még egy lélekfa intsen!
Szerelmem vízrajza (hexameterben)
Szívem üzent, amidőn a szemednek időztem a mélyén.
Zajjal tört utat érzésforrás csörgedez érként.
Ezt követően a vonzalom édes csermelye csak nőtt.
Rejtett érzés - mint patak - áradatával utat tört.
Elragadó vágy sodra folyóként fut tova, messzebb.
Lágyan hömpölygő folyam engem már nem eresztett.
Elvesztem végleg szerelem tengerre kiérvén.
Most a katarzis nagyvize áztat utamnak a végén.
Kis-Hárs-hegy
Párafátylát lehajtotta,
arcát rejti, alig látszik,
kacsintgat a Gellért-hegyre,
Napsugárral bújócskázik.
Leveti szép zöld kosztümét,
barna csipke új ruhája,
tetején, mint úri ékszer,
kilátó a koronája.
Élvezi az ősz illatát,
az utolsó napfény-csókot,
erdőjárók mély sóhaját,
tölgylevéllel küldött bókot.
2011. szeptember 21.
Nem szél voltam...
Nem szél voltam: vihar, mely gyorsan jön, elmegy.
Lobbanó gyertyaláng, tovatűnő percek.
A szerelem-rúnák mélyen bőröm alatt
bevésve csontig. Még őrzik a titkokat.
Nem voltam más nálad csak egyszerű vendég,
aki hogyha elmegy, nem marad, csak emlék.
Árnyék szobád falán, de múlnak az évek,
s lehet olyan leszek, mint borban a méreg,
mely meg nem öl, de nem is könnyű nepenthe,
melyet ha megiszol el lesz majd feledve
minden, mi egykor oly' szép volt és édes.
Találsz majd mást, százat, szeretni is fognak,
mégsem jársz végére a fájó titoknak:
hogy szép almátok belülről m'ért férges.
Megjegyzés:
Nagyon régi írás.
