Érzékszervek (1) - Fül
Hallószervünk fura szerzet:
porcogós a cimpája,
hajlatában laza szőrzet,
hasonlít egy csimpánzra.
Íve mentén kanyarítván
vezetik a fésűket,
s megsegít egy alapítvány,
ha gazdája félsüket.
Belsejében kovácsműhely:
kengyel, üllő, kalapács;
bejön a hang, s csodát művel
anyagával a kovács.
Nagy hatású rezonátor:
noha alig sercegnek
csak a hangok, hozamából
jut elég a Hertzeknek.
Íróról és kritikusról
sokat mond a fülszöveg,
ha szószátyár - ha meg kussol,
olvasója írja meg.
Szamár füle, barátfüle,
hallójárat, hallócső;
valahára felépül-e,
kit ringat a kőbölcső?
Marlene portré
Nagyobb méretben itt:
http://www.art-eria.org/cms/hu/content/portré-marlene
Szegény kis magyar siralma
Magyar vagyok, mert ide születtem.
Ez a kis ország édes, szép hazám.
Itt éltem le éltem önfeledten,
és nem vágyódtam túl sokra, nem ám!
Lusta voltam? Vagy csak élhetetlen?
A becsület tartott vissza talán?
Örültem, ha volt mit félretennem,
s volt élelem családom asztalán.
Örültem bizony, s ez már a múltam.
Megélni kell ma, nem félretenni!:-(
Javakban tobzódó sose voltam,
innen tán idegenbe kell menni!
Azt mondják, a magyar olyan fajta,
példakép lehet bármely nemzetnek.
Sorsa, hogyha nyugatra sodorja,
belőle Nobel-díjast teremthet!
Még, ha esélyem is lenne erre!:-(
De én hazámból nem vágyódom el!
Itt vájódott ki életem medre,
magyar vagyok, itt élnem, halnom kell!:-(
Túl a réven
Vágyainkban, átkelve a réven,
sóhajok ízes rezdülésében,
érzünk néhány sors-analógiát.
Vezetnek némán elkántált imák.
Figyelek.
Csendedből lopok ma hangot.
lehántva rég megunt maszkod
ajkunk bút szárító szót sír,
nyelvünkön reményvíz, gyógyír
bizsereg.
Képmásunkon könnyed
szétszaladó könny, csepp
rémület-ívet ír.
Létünk - lakmuszpapír -,
didereg.
Szavunk: igen,
mondod, hiszem.
Tested oltár,
szavunk zsoltár.
Kikelek.
Levél Villonnak
Ki Jeanne d’Arc halálakor születtél,
és nevet gyám apáttól szereztél,
mondd, elfogadnád baráti jobbom?
Megtisztelnél vele, bizton mondom!
Éltem volna Veled középkorban,
úszhatnánk nyakig, jó vörösborban!
Ellenségeid gúnyoltad ifjon,
s aggódtál hátsódért, hogy bírjon,
mikor kötéllel nyakadon méred;
az álnok párizsi tisztességet!
Követnélek én kedves Francoise,
rosszlányokkal ölemben, bárhová!
Élvezném életed visszás korát,
törölgetném ruhámról út porát,
időgép, ha Feléd repítene,
sorbonne-i tudásvágy hevítene…
Vágynám, hogy megértsem a világod,
s akkor tán nem fájna hiányod.
Eltűntél az életből hirtelen,
És én kétségbe esve hirdetem:
Tehetséged átírni nem lehet!
Műveid ihlette tán képzelet,
nagyságod mindörökre megmarad,
mit sem fakult, majd hatszáz év alatt…
