Délután Émivel
Meghajolt a sárgálló kalász,
árokparton a kékséges katáng,
nézelődtek derékig növő füvek,
összekoccantak úton a kövek,
s hangjuk megpendült a fény-falán,
és aranyba fordult a nyári délután.
Vigyázva vittem apró terhemet,
búzavirág-dal kísérte léptemet,
visszaverődött tágra nyílt szemén
a nyár, a dal, a föld, az ég.
Fárasztotta e szépséges zsongás,
csendre intettem a sugaras tolongást,
és némán ringott a nyári délután,
...s vállamon elaludt az unokám.
12 pont
Altass el
Altass el kérlek, mert ébren lenni fáj.
Borult égen nem törnek át a fények.
Bús ködbe burkolt, haldokló remények
szőtte sötétben csillagtalan a táj.
Simogass álomba engem, s a bánat
elkerül, ha álmom tengerén hajóm
lágyan ring. Csak ez rég vágyott óhajom.
S ott talál meg engem a bűnbocsánat.
Altass el, hisz nincs miért ébren lennem.
A pacsirta-dal hamisan zeng bennem.
Üszkös hajnalt üdvözöl, hangja rekedt.
Felégetett a táj már körülöttem,
bambán nézek, K.O.-val kiütötten.
Altass hát el, hogy végre ébren legyek.
Kulcs
kb. 30x20 cm
Nem szél voltam...
Nem szél voltam: vihar, mely gyorsan jön, elmegy.
Lobbanó gyertyaláng, tovatűnő percek.
A szerelem-rúnák mélyen bőröm alatt
bevésve csontig. Még őrzik a titkokat.
Nem voltam más nálad csak egyszerű vendég,
aki hogyha elmegy, nem marad, csak emlék.
Árnyék szobád falán, de múlnak az évek,
s lehet olyan leszek, mint borban a méreg,
mely meg nem öl, de nem is könnyű nepenthe,
melyet ha megiszol el lesz majd feledve
minden, mi egykor oly' szép volt és édes.
Találsz majd mást, százat, szeretni is fognak,
mégsem jársz végére a fájó titoknak:
hogy szép almátok belülről m'ért férges.
Megjegyzés:
Nagyon régi írás.
