A szegény szabadsága
Foga közt szűrte, hogy „kurvanyád”,
mikor a hátát puskatus érte…
…kapta, nem kérte…
…szipogva szakadt a lódenkabát!
Harapta száját, hogy „kurvanyád”,
majd cukrot szórt zsíros kenyérre…
…várt a nyugat-mesére…
…így élt évekig itthon a család!
Kaparta torkát a „kurvanyád”,
de beállt a sorba, csöndben leste…
…eljön az este…
…s kivonul végre a csókos barát!
Nehezen mondta ki: „- Kurvanyád!”,
hajnalban indult, de volt még hova…
…ingázó tétova…
…ülepe rágta a szakadt gatyát!
Tombolt a gangon, hogy „- Kurvanyád!”,
éhbérért dolgoztam ma is nektek…
…öltönyös szentek!
Engem tipor a gigerli galád.
Utolsó szava is csipetnyi „kurvanyád”,
messze szökik a gangtól, álmaiba;
kugler s hízott liba…
…zokogva ébred: - Akkor is a Te hazád!
2013. január 19.
Volt egy percem
Volt egy percem a hangos zűrzavarban;
Megálltam némán s behunytam szemem...
Terád gondoltam, mert pont így akartam;
S újra megtalált ott, a szerelem...
Az emberek körülöttem haladtak;
Mint némafilmen mozgó figurák...
S én gondolatban, egyre, lankadatlan;
Simogattam szép kezed bársonyát...
Leírom mindezt, mert jó volt akkor, ott.
Éreztelek. Valahol, mélyen, bennem...
Én, aki mindig csak lopva álmodott,
Abban a percben, újra tiéd lettem...
Szerelmem beléd, úgy csimpaszkodott;
Mint bezárt rab, ha lát egy csillagot...
Szemeidről
Szelíd barnasága
nyugtatón simogat,
mint friss barka ága
tavaszt szólít, s fogad.
Zöldellő smaragdját
álmaimba fűzöm,
s kő-virág alakját
fülem mögé tűzöm.
Tán szürkét is láttam
megcsillanni benne...,
s többé már nem vártam,
bárcsak enyém lenne...,
hisz ott lakik mélyen,
hol nem járt még senki,
lélekmeredélyen
csak Ő tud felmenni...
Tömegszerencsétlenség
Ki Istennek képzeli magát,
vajon látja-e
a hegytől a hazát,
tudja-e,
hogy mi van a mélyben,
csúcsok közt a meredélyben?
Észreveszi,
hogy amíg felfelé mászik,
lentről a népnek
az ég alig látszik
a ködtől,
s a magasból lehulló
hatalom-rögöktől,
mit már nem fog fel
a satnya szóvirág-bokor,
mikor az éppen felfelé haladó,
kiválasztott plakát-halandó
könyökével, s talpával
lejjebb, s lejjebb sodor…
Ám, ha majd jön a rosszabb világ…
…mikor az örök hóban
nem nő néki sem virág…
…egy óvatlan, suta fogás miatt,
a hideg, téli, kudarc-szín estén,
csupán egyféleképpen menekülhet,
a magasból a mélybe esvén;
ha minél több testet maga alá gyűrhet!
Lelki szemeimmel már látom,
nem sülhet el ez máshogy, csak balul…
…bajban vagyunk, tömegnyi csóró Barátom,
…hisz még mindig, most is,
Mi vagyunk alul!
2011. május 22.
Erdőmese
(Tavaszi lágy szellő lebben,
még a madarak is csendben.
Habzó szájjal, bús-kesergőn
róka szalad át az erdőn.)
- Segítsetek! Mi lesz vélem?
Farkas falka veszi vérem!
Tépik húsom, marcangolnak,
felkoncolnak, darabolnak!
Erdőlakók tanakodnak
fejvakarva gondolkodnak:
- Nincs is az erdőben farkas,
mókus farka csak hatalmas.
- Mert éjjel farkassá váltak!
Láttam, vámpírokkal háltak!
Véres szájjal ecsetelték,
hogy tépnek szét rókát, medvét!
Én vagyok az erdő őre,
kinek túl vastag a bőre,
vámpírfogak bár harapnak,
ellenállok minden vadnak!
- Róka uram, s én epedve
(vágott közbe a nagy medve)
építettük ezt a lakot,
bár átaludtuk a fagyot,
tudjuk, téli álmunk alatt
vérrel kentek minden falat,
s késük fenték ránk naponta!
Hallottuk! A görény mondta!
(Ezalatt a mókus-csorda
szorgosan a makkot hordta,
nem volt gondjuk más állatra
csakis az új mókuslakra.
Hol reggel vidáman keltek,
szép jövőről énekeltek,
mert a mókus szelíd állat,
nem takar be róka-vállat.)
